izs utolsó

Utoljára verset talán húsz éve írtam.
azt hittem ezt a lányt csak bírtam
megismertem s egyfolytában azóta csak papírra vések
egyszerűt, szomorút, boldogat
de már nem csak bírom, a fejem most is bólogat

Mert Lepattintottad a zárat,

Aztán jöttél, és berúgtad a sírom,

Virágokat szórtál szét —

A vég még várhat.


Már nem vagyok bezárva,

Már nem fuldoklom.

Fogtad a kezem, s kihúztál,

Lelked a lelkemen csúszkál,

Szebb lett minden szín és forma.

Újjászülesztettél

Azóta.

Köszönöm, hogy látlak,

Minden perc ajándék.

Nem tudom, meddig tarthat ez az álom,

De most kérlek, ne ébressz fel!

Hagyd, hogy ketten még tovább éljük,

Az érzés végre nem mostoha —

Nekem több ilyen nem adatik soha.

De most elmentél kilenc napra.

Tizenkétezerhatszázkilencven perc egyesével próbatétel.

Bárcsak inkább kilenc napig kómában lennék,

Csak kis só és víz kell, semmi étel.

Elvitted a színeket, most veled nyaralnak,

Engem meg idelenn hagytak.

Próbálom becsukni a szemem,

Ott nem fekete-fehér a táj.

Ott áll előttem a másik felem,

Rám néz tisztán,

Vágyik rám, s mondja: „Bízd magad rám!”

Szemhéjaim a gonosz agyam széthúzza,

A lelkemnek súgja:

Könnyebb lesz, ha most az érzések tompulnak.


Ffffffffffffffffhááá

Felszívom magam, magamat magam ellen nem hagyom!

Minden apró szálat markolok, s közelebb húzok.

Miért ne lehetnék én is csak egyszerűen boldog?

Egyszerűen Boldog!