歌詞
A föld sóhajt a szemét alatt,
műanyag úszik minden patakban,
csendben fullad a rét és a tó,
amit eldobtunk, visszaszól.
A város nő, de nő a halom,
eldobott tárgyak néma falon,
minden zacskó egy újabb seb,
amit az ember ejtett meg.
Mi tettük ezt – nincs kifogás,
kényelmünk lett a pusztulás,
de minden döntés számít még,
nem késő írni új mesét.
Ha kevesebbet dobunk el,
ha újrahasznál a két kezünk,
lassan gyógyul majd a világ,
és tisztább jövő vár reánk.