Hunyadi János Balladája

Felkel a nap Erdély ormán, kard csillan a kézben,
Egy vitéz áll a történelem küszöbén egészen.
Nem volt király, mégis vezér, nép szava lett a pajzs,
Hunyadi János neve fény, ha zúg a harci zaj.

Szól a harang dél idején, zeng a múlt szava,
Nándorfehérvár falain áll a hit maga.
Nem aranyért, nem koronáért ontotta vérét rég,
Hanem hogy éljen a haza, s a holnap meglegyen még.

Ifjúként jött Zsigmond alatt, tanulta a hadat,
Török ellen edződött meg, hol kard dönt s akarat.
Szilágyi kardja oldalán, sereg élén állt,
Nem várta sorsát tétlenül — elébe vágta át.

Várna, folyó, kő és fal, mind tanú még ma is,
Hogy az ostrom sűrű tüzét visszaverte a hit.
Kapisztrán szólt, a nép megindult, kasza, bot, vasél,
S a túlerő megtört azon, ki nem futott, nem félt.

Szól a harang dél idején, zeng a múlt szava,
Nándorfehérvár falain áll a hit maga.
Nem aranyért, nem koronáért ontotta vérét rég,
Hanem hogy éljen a haza, s a holnap meglegyen még.

Győzelem lett, de nem ünnep — a sors nem alkudott,
A táborban a dögvész már árnyékként kullogott.
Nem csatában hullt el végül, nem kard vitte el,
A hős, ki Európát védte, csendben ment el.

De él a név, míg harang szól, míg emlékezünk rá,
Míg tudjuk: volt egy ember, ki nem hátrált soha.
Nem szent volt ő, nem legenda, hanem hús és vér,
De ha kellett, a végsőkig a falakon állt, vezér.

Szól a harang dél idején, s a szív válaszol,
Hunyadi János példája ma is ránk hajol.
Mert nem az számít, mit kapsz majd a végső percekén,
Hanem mit adsz, mikor a haza kér.