歌詞
A langymeleg lehetne lét csodája,
Ha hozna néki szép virágokat,
S az illatával édes álmokat,
Ha éji csendben erre újra vágyna.
A szót, s a kedvesét nagyon szerette,
A régi szót, s a régi hangokat
Hiába várja, elsodorta sorsa,
A régi múltja is sivár s kegyetlen.
Tovább s tovább a mába menni kéne,
Az új világi létre rátalálva,
Ez út után talán fakadna élet.
Hiába összetörve már a léte,
Ha visszatérne langymeleg világba,
A vágya, fényben élje át a szépet.
A vágya, fényben élje át a szépet,
Az álmodás az éj csodás kegyelme,
Talán mi kelti, régi nagy szerelme,
Remény a mára, mindig új remények.
A jó remény befesti életet,
Mesére ébred új-, s a régi vágy,
Feledve rossz, a rút s a baj, mi fájt,
Letéve így a régi nagy tehert.
A földi lét nehéz, ha összetörve
Utat felejt, alig maradt esélye
Tovább a hegyre jutni, mindörökre.
A szív dobogja szépre, jóra vágyva,
A csúcsra törne, s ott a hegytetőre,
Az álmodás reménye él továbbra.
Az álmodás reménye él továbbra,
A sors fukar, s kevés ilyet kevert,
De mostan azt is érzi, mit jelent:
Talán a lányka rég, egy éjszakában.
A szép szemek ragyogtak őfelé,
S a suttogása szólt a szív felől,
S a "szép madárka" szállt e hangra föl,
S ez arcmosolyt feledni oly nehéz.
A régi vágya, s álma már enyészet,
Azóta csend belül, de mindhiába,
Nyomor találna nála téli fészket.
Szeretne adni, újra kapni végre,
De múlt, mi volt, örökre elveszett,
E pillanat fohásza száll fel égre,