Testi
Vasárnapi csönd”
A város ma is ugyanúgy morog,
mint egy rosszul idomított kutya,
csak én lettem halkabb,
vagy talán a világ lett túl hangos,
nem tudom már eldönteni.
A kávém keserűbb, mint tegnap,
pedig ugyanabból a dobozból főztem,
és ugyanúgy nem tettem bele cukrot,
mert a cukor csak elkenné az igazságot,
én meg már nem bírom a hazugságokat.
Az ablakon túl egy nő siet,
mintha bárhová is érkezne,
mintha bármi várná,
de tudom, hogy csak futunk mind,
előre, hátra, körbe,
mint akik elfelejtették,
hogy hova indultak.
A csönd ma is rám telepszik,
mint egy rossz emlék,
amit nem tudsz kidobni,
mert valahol mégis hozzád tartozik.
És én ülök,
nézem a kávém alján a fekete örvényt,
és arra gondolok:
talán egyszer majd megtanulok
nem félni attól,
ami bennem maradt.