Tizenhat év

Emlékszem még az első napra,
amikor mellém ültél csendben.
Nem kérdeztél sokat rólam,
mégis mindent tudtál bennem.
Nevettünk, amikor fájt is,
sírtunk, ha már nem ment tovább,
egymás vállán nőttünk fel mi,
és nem számoltuk az időt át.


Volt, hogy messze sodort az élet,
más irányba vitt az út,
de ha kerestelek, mindig
ugyanaz a hang szólt vissza: „itt vagyok”.


Tizenhat év – és még mindig itt állsz,
ha minden más szétesik bennem.
Tizenhat év – és te vagy az,
aki hisz bennem akkor is, amikor én nem.
Nem ígértünk örökkét soha,
mégis az lett belőle csendben.
Ha kérdezik, mi a család:
az is vagy, Laura, nekem.


Láttad, amikor gyenge voltam,
nem kérted, hogy erős legyek.
Ismered a hallgatásom,
és azt is, mikor túl sokat beszélek.
Voltunk fiatalok, bolondok,
és túl komolyak néha már,
de te mindig emlékeztettél:
nem kell tökéletesnek lennem talán.


Ha elvesztem önmagamban,
te voltál a térképem.
Ha nem tudtam, merre tovább,
te tudtad helyettem.


Tizenhat év – és még mindig itt állsz,
ha minden más szétesik bennem.
Tizenhat év – és te vagy az,
aki hisz bennem akkor is, amikor én nem.
Nem ígértünk örökkét soha,
mégis az lett belőle csendben.
Ha kérdezik, mi a család:
az is vagy, Laura, nekem.


Ha egyszer majd máshol élünk,
más nevet mond ránk az idő,
egy üzenet, egy pillantás
elég lesz – és tudjuk, mi az, ami élő.


Tizenhat év – és ez nem múlt el,
csak mélyebb lett minden szó.
Ha az élet új lapot nyit,
te akkor is benne vagy – ez biztos jó.
Nem kell naponta mondani,
de ma kimondom őszintén:
köszönöm, hogy barátom vagy,
tizenhat éve – és még tovább, remélem.