Könnyeim

Ez nem vers, ez egy szivárgás,
a lelkem csatornája, ami túlfolyik.
Ez egy folytonos, sós áradat,
ami elmosta a partokat,
és jajong, ahogy végül földre hull.

A könny csak szomorúság,
csak lerakódások,
amik évtizedekig gyűltek,
és a lenyelt harag, a fájdalom,
az elvesztett szerelem,
amit nem találok meg már, soha.

Olyan a lelkem, mint az ég borús arca,
és fény nélkül a sötét rajta átrobog,
mellkasomba törékeny, üveg szív,
már alig érzem, hogy ver, hogy dobog.

De én beengedem a fényt,
a napsugarát a virág illatot,
és a lélek rongyos köpenyén,
a remény hagy majd csillagot.

Mert ez az én harcom,
és ezek az én könnyeim,
és nem szégyellem,
hagyom hadd folyjon,
lemossa így a múlt terheit.