Dér lepte fák.

Dér lepte fák.

Azok a fák,
aranylevéllel hulló, őszi fák,
és a dér, a szürke városi dér,
mintha valaki leöntené a világot,
kifakult emlékekkel.

Nézem a dér lepte fákat,
és látom bennük a saját arcomat,
azt a szürke, fáradt arcot,
ami már régóta nem mosolyog,
mert a dér nem csak a fákat fedi le,
hanem a lelkemet is.

Minden nap ugyanaz,
de néha, ha süt a nap,
és a dér egy pillanatra visszahúzódik,
akkor meglátok egy kis zöldet.

Egy apró, új hajtást, egy reményt.
Hogy talán mégis van értelme
a dér lepte fák között élni,
és a dér lepte lelkemen,
újra felragyog a holnap.