Felhők alatt

​A gáz lángja szikrát vet a csendbe,
Míg lassan felveszi az égbe.
Földön állva nézzük, hogy készül a csoda,
A vörös vászon tágul, vár a holnapi óra.
De nézz le: a mélyben ott a sebhely,
A hatalmas kráter, az ősöreg kőfejtő.
Mint egy belső üresség, ahol a munka zajlott,
Ahol minden rég porrá és homokká mállott.

​Felhők alatt, ahol a fény átüt,
Ott fent a léggömb az utam végig fut.
Látom a távolban, az aranyba mártott eget,
Mélység és magasság, ez a két véglet.
Egyre messzebb visz a szél, felettem a kékség,
Mert a lent maradt sebektől kell a békesség.
​
​A horizontot most sötét felhő szegi,
De a nap mögötte arannyal festi meg.
A tó tükrén vibrál egy távoli város fénye,
Kicsi pontok lent, és nagy csend a tetőn.
Fentről minden más, minden apró és jelentéktelen,
A régi harcok, a rossz döntések, a hirtelen.
Látom az őszi fát, a barna-zöld színt,
Ahogy a természet mindent újra szint.
​
​Felhők alatt, ahol a fény átüt,
Ott fent a léggömb az utam végig fut.
Látom a távolban, az aranyba mártott eget,
Mélység és magasság, ez a két véglet.
Egyre messzebb visz a szél, felettem a kékség,
Mert a lent maradt sebektől kell a békesség.
​
​Minden ember mélyén van egy kráter,
Amit meg kell mászni, miután szétvál.
De a gödör peremén is zöldell a moha,
És az üres csendben is szárnyal a szóda.
Azt hittem, lent vagyok, de pont ez volt a kezdet,
A felhők felett találok majd feleletet.
​
​Az arany, az arany... fent lángol az ég.
És nem nézek le, mert már nem fáj a mélység