Mikor panaszkodik a csend

Mikor panaszkodik a csend

Szeretem a csendet.
Néha egymás mellett ülünk,
a vízpart ősi kövein,
és panaszkodik,
hogy egyre ritkábban jut szóhoz,
s tovatűnik a fecsegő habok
szél táncolta hullámain.

De vissza jön, mögém bújik,
látod, az erős nádkarok,
hogy fenyegetnek,
és ez a sok rikácsoló madár,
mindig csak zajongnak.
Így hogy legyek magányos?
Hogy nyaljam sebét a bajaimnak?

Nézd az égen a néma felhőket,
milyen csendben úsznak
a déli Nap fényét szövik át,
angyalterítőt hímeznek,
gondolataim faragott asztalára,
de belejajdulnak a zajba,
és haragjukban néha megdörrenek.

…..és éreztem, hogy a csend könnyezett,
sűrű cseppek csillogtak kezemen,
és hirtelen elhallgatott,
és fájni kezdet,
csak néztem a mozdulatlan tájat,
magamba kerestem magam,
s mert féltett a csend, bennem jól elrejtett.