Sanyika

Sanyika a kenotéban él,
tévét néz, ha nyár van, ha tél,
foci nélkül nincs jó kedve,
Forma egyre vált helyette.

Morog, dörmög, mint a medve,
Tereával pöfögtetve,
ha gól esik, ugrik nagyot,
ha meg nem, hát puffog hatot.

A fűnyíróval hadilábon,
tolni kell, de nem kívánom –
mondja Sanyi, s duzzog nekem,
de estére már szép a gyepem.

Munkától aztán jól kifárad,
asztal mellett kedvre támad,
eszik finomat, nagykanállal,
jó étvággyal, zsíros szájjal.

A vacsora után nem sok,
Sanyika már álomra dől,
mélyen alszik, mint a kő,
álmában is szurkoló ő.

Ha focipálya lenne kertje,
füvet nyírni kedve lenne,
addig viszont csak morogva
vágja fűvét bajuszban.

De mindenki szereti Sanyit,
mert szíve jó, s ritkán haragszik,
kenotéban, tévé mellett
boldog ember – így szeretnek.