Egyedül

Nem akarok és nincs is időm írni.
És számomra már megengedhetetlen egy lány után sírni.
De amikor bukdácsol az este a széttépett szivek között es sötét àrnyak kùsznak a vàrosok fölött, lenn botladozik egy lélek de màr csak magában, nincs màr gyönyör testének forrò làzàban.
Pedig a szívem csak szeretni akar, de a fájdalom most mindent eltakar.
Eggyé vàlni a sötétség àrnyàval és eggyé vàlni a legszebb làny bàjàval. De hol a kedves és hol van gyönyörű keze?
Màr szétszakadt szivem mert ùgy szeret hogy nem szeret. Úgy ölel hogy nem ölel és mintha valami ócska holmi volnék úgy lök el.
S közben hasad a szive hasad az enyémmel s màr csak az agyam lüktet csacska reménnyel.
Màr màst szeret? Vagy még engem szeret? Vagy majd kapok egy levelet? Vagy némi kegyet? Igézö kedves làgy kezet mi végre engem ujra a fénybe vezet?
De màr lehet hogy egy elszàradt lomb vagyok s töle csòkot màr sohasem kaphatok.
Mellém feküdnél még mint nem olyan rég? S nézünk együtt valami vicceset csak te meg én? Vagy kimegyünk a tòhoz csak úgy sétàlni? Boldogan mint mindig a làgy szélben és sétálunk ott kéz a kézben?
De àrnyak jönnek. Pénztàrcànk àrnyai. Szerelmünk por lesz boldogsàgunk hamvain. De én szeretlek. Összetört szivemnek utolsó àlmain.