Testi
Ott, ahol a fény lassan ébred,
S a hajnal színe arannyá vál,
Stefánia csendben néz az égre,
És szíve egy régi emlékre talál.
Dávid jött, mint tavasz a télbe,
Szavaitól virágzott a csend,
Lépte nyomán új dal született,
Mit azóta a szél is csak vele zend.
Ők ketten, két csillag az égen,
Egy dallam, mit az idő sem feled,
Összefonódnak csendben, szépen,
Mint két szív, mi együtt szeret.
Volt, hogy vihar szaggatta őket,
S az ég is haraggal szólt feléjük,
De ők nem engedték el egymást,
Csak erősebben szorították kezük.
Nevetésük ma is ott lebeg,
A parkban, hol először megálltak,
Szemükben a múlt és a jövő,
Mint tükrök, mik örökre látnak.
Ők ketten, két csillag az égen,
Egy dallam, mit az idő sem feled,
Összefonódnak csendben, szépen,
Mint két szív, mi együtt szeret.