Testi
A tett csodája hozza szép mosolyt.
Te kaptad azt a szívedért cserébe,
E kincseket ne bízd tehát a szélre,
A széfbe zárd, mit ár feléd sodort.
Szeretni jó, ki érzi ezt, szeret,
Ne higgy a csalfa szónak, oly nehéz,
A szél ma fújdogál hazug mesét,
Gonosz vihar, mi ily szelet kevert.
A fényt figyeld, s a langy tavasz szelét,
E szél bejárta messzi földeket,
Hol ősi fák zenéje szór mesét.
A fény s a szél ma vágyna újra csendre,
Csak adni, s adni, súgja ezt felénk,
Ne várd ki hát, amíg a könny peregne.
Ne várd ki hát, amíg a könny peregne.
Segítsd, ha tudsz, ki várja ezt nagyon,
S a könnyben úszik át a fájdalom,
Ki tudja, mily nehéz a nagy keresztje.
Ki roskatag, de várja kincsedet,
Talán a kincs a morzsa és kenyér,
S lehetne kincs a két kezed felé,
Ezernyi lét, ki rászorulna erre.
A tűzvarázs kihunyt a két szemében,
Az otthon estje rég kizárta már,
Ha társa sincs, esélye oly kevéske.
Magánya bús, ki rég feladta tán,
Ki érzi már, hogy elfutott a léte,
Talán a sors feledte őt ma már.
Talán a sors feledte őt ma már,
Pedig keresztje súlya megviselte,
Anyát s apát kaszás korán kereste,
Az árva léte volt a sorscsapás.
Szerelmi báj teremte végzetét,
Hiába úgy szerette azt a nőt,
A szívtelent, ki hagyni veszte őt,
Ki életét örökre tépte szét.
A csárda hívta már, ha jött az este,
A veszte volt a bú, s a jó barát,
Ital s a nóta így keverte kedvet.
Ki vitte őt a bűnbe, nagy talány,
Talán a múlt, talán a nagy keserve,
Lehet, ki tette, volt az ő talán.