Szerelem túsza

Még nem múlt el semmi, még mindenre van idő,
a nap is átadja helyét az éjnek, mégis felemelő.
Midőn újra hatalmat ad a fénynek a nappal,
újra látom az életem szeretett önmagaddal.
Bennem mégsem láttál fényt, éjsötétben, se nappalon át,
pedig elküldtem lelked felé lelkem fénysugarát.
Már nem tartottad fontosnak, teljesül-e az ígéret,
feláldoztál a szerelem oltárán, a meghitt cél is semmivé lett.
Pedig szemernyi kétség nem fért ahhoz, hogy szeretlek,
könnyekkel küszködve szívem nyugalmat teremtett.
Összegyűrt párnámon már nincs egy száraz hely sem,
úgy fáj, üvöltve zokog minden porcikám, sejtem.
Mikor hallom szépséges szavad, mivel illettél olykor,
még most sem tudom, ezentúl téged ki pótol.
Alkonyodik, az égen a felhők is már csak lassan úsznak,
rabold el szívem, vigyél el engem örökre túsznak.