Bonyolult

Nem minden szerelem múlik el a csendben,
Van, ami örökre ott marad bennem.
Hiába mondom, hogy már nem fáj nekem,
Ha minden egyes éjjel hiába nyúl kezem.

Emlékszem, mikor még minden olyan szép volt,
Mikor a két szívünknek ugyanaz volt a célpont.
Azt hittük, a világ majd kettőnkről szól,
Ma már csak a múltad az, ami hozzám szól.

Annyi mindent mondtunk, amit nem kellett volna,
Annyi könnyet ejtettünk, amit senki nem számolna.
Te büszkeségből mentél, én dacból maradtam,
Pedig minden egyes percben utánad szaladtam.

Azt mondtuk, hogy mindent mindig megbeszélünk,
Hogy bármi jön az életben, mi attól nem félünk.
De mikor jött a vihar, már nem fogtad a kezem,
Azóta is keresem, hogy hol rontottam el.
Lehet, hogy hibáztam, de sosem hazudtam,
Ha kellett, érted százszor a földre borultam.
Most már erősebb vagyok, mint amilyen voltam,
De nélküled a boldogságot soha nem találtam.

Gyere vissza, amíg ég bennünk a láng,
Amíg nem szakít ketté végleg ez a világ.
Beszéljünk meg mindent, ami bennünk maradt,
Ne hagyjuk, hogy a büszkeség kettőnk közé szakad.

Mert én még visszavárlak, bármit hoz az élet,
Hiába vagyok erős, belül összetépek.
Ha egyszer újra itt leszel, nem engedem a kezed,
Mert száz másik ember közt is csak téged kereslek.

Tudod, én nem vagyok az, aki könnyen feladja,
Aki egy rosszabb napon a másikat elhagyja.
Én inkább százszor harcolok, ha van még miért,
Mert nem cserélek éveket egyetlen percnyi kéjért.

Nem kell tökéletesnek lenned, csak maradj velem,
Ha összedől a világ, majd újra felépítem.
Ha fáj valami, mondd el, ne nyeld le a szavakat,
Mert a kimondatlan érzés egyszer mindent szétszakít.

Már megtanultam, hogy a könny nem gyengeség,
Hogy néha egy ölelés több, mint minden beszéd.
Nem az az erős, aki soha nem sír,
Hanem aki összetörve is egy új holnapot ír.

Nem akarok új arcot, új nevet, új mesét,
Nem akarom mással megélni a helyedért a cserét.
Én veled akarok mindent, még a rossz napokat,
Mert a szerelem nem csak mosoly, hanem áldozat.


Ha most hallanád, amit a szívem mondana,
Talán a kettőnk története máshogy folytatódna.
Nem kérek örökkét, csak egy őszinte esélyt,
Hogy ne a múltunk temesse el a közös jövőnk reményét.


Gyere vissza, amíg ég bennünk a láng,
Amíg nem szakít ketté végleg ez a világ.
Beszéljünk meg mindent, ami bennünk maradt,
Ne hagyjuk, hogy az idő végleg elszakítson magadtól.

Én még visszavárlak, bármit hoz az élet,
Mert minden dobbanásban ott van még a képed.
Lehet, hogy a sorsunk már másfelé vezet,
De senki nem fog úgy szeretni, ahogy én szerettelek.

És ha egyszer megkérdeznéd, hogy szeretlek-e még,
Csak nézz bele a szemembe, ott lesz a válasz rég.
Mert vannak, akik elmenn