Paroles
Tűz mellett ült TanHű csendben, este,
csillag rajzolt fényt a fekete testre.
– Ma a szép írásról szóljon az ének,
mit az emberek jó szívvel élnek.
Nem kell tinta, sem toll, sem cifra betű,
hanem a szív, ha igaz és derű.
Mert minden tett egy róvás a létben,
s minden döntés egy szó az égben.
Mondta: volt egyszer egy nagy pusztai király,
Attila, kinek lelke nem volt sekély táj.
Nem csak kardja volt nemesacél, tartása élt,
s bátorsága tiszta napként beszélt.
A bátorság nem harag, nem zaj,
nem attól nagy, ha másokra csap.
Hanem ha állsz, mikor szél cibál,
s igaz maradsz, bár a világ kiabál.
Az akarat nem kemény ököl,
nem önző vágy, mi mindent gyötör.
Hanem csendes erő a gerinc mentén,
hogy kimondod: „Itt állok. Ez vagyok én.”
Ha remeg a kéz, remeg az írás,
ha gyenge a szív, torzul a látás.
De aki kitart csalódáson át,
annak betűje egyenesbe áll.
– És ha vita jő? – kérdi a nép.
– Nem baj, ha másképp gondolja a kép.
Az egység nem egyforma szó,
hanem hogy nem szakad szét a hajó.
Mesélt még a nagy sztyeppei rendről,
Dzsingisz kán tízedes fegyelemről.
Ott nem rang szült tiszta vezért,
hanem ki felelősséget tartott S nemcsak igért.
A vezető nem magas torony,
nem cím, mit vállra akaszt a sekély közöny
Hanem működés, élő irány,
ki ritmust tart, ha zúg a hiány.
Ha valaki visszalép a múltba,
régi félelmek sötét zugába,
nem támad rá, ki szépen ír,
csak fényt gyújt, s a középpontig hív.
Megnevezi, mi köztük jár,
nem személyt vádol, nem üt, nem vág.
S ha kell, határt húz csendesen:
„Itt más rend él – s az maradjon fenn.”
Mert a Nap sem harcol az éjjel,
csak felkel újra tiszta fénnyel.
S ki hátat fordít, árnyékba lép,
de a Nap nem veszít erejéből még.
Így mondta TanHű csillag alatt,
hol csend ringatta e bölcs szavakat:
A szép írás nem díszes jel,
hanem érző szív mi igazra felel.
Bátorság, akarat, hűség, erő,
beleérzéssel, szeretettel felemelő
Ha ezekből írod napjaid,
valóssá válnak álmaid.
S mikor a tűz már hamuvá lett,
mindenki érezte odabent:
nem papíron, nem könyv lapján –
önmagában írt aznap talán.