Mikor az álom tótágast áll

Voltam én biz nem is régen,
álmomba egy szép mesében,
ezer apró csoda lépett,
festett nekem tarka képet.

Tágra csuktam kerek szemem,
makkal tömtem lyukas zsebem,
kék tó tükrén gyalogoltam,
arany halban megbotoltam.

Megfordult a világ velem,
fejen járt a sok kis gyerek,
földbe bújt a sok-sok madár,
vakondok úr felhőkön járt.

Halak úsztak a kék égen,
csillag mögé bújtak éppen,
játszottak a teli Holddal,
szivárványon bandukoltak.

Hóban hagyta lába nyomát,
a fán fészkelő Leguán,
fájt is neki tüzes talpa,
napsugárral betakarta.

Medve gyűjtött lépes mézet,
s mikor éppen félre nézett,
meglopták a zsivány méhek,
nem dolgozó lusta népek.

Hangya népség, mind henyéltek,
tücskök arra nem zenéltek,
tüskét termett a tulipán,
egy furcsa álom hajnalán.

Mert furcsa volt, ez nem titok,
azt sem tudtam, hol vagyok,
minden-minden olyan más volt,
mégis, csodaszépnek látszott.