Paroles
Az idők kezdetén, mikor még név sem volt az égen, csak fény lehelt a mélyre az örök anyaszívben, ott született az Éganya – Inanna, Boldogasszony –, ki álmából teremtett mindent, mi él és asszony. Szívéből lett a nap, szeméből a csillagok, tenyerén nőtt a föld, hol a vizek ringatók, s mikor a csendből szó lett, s az ige testet öltött, útra bocsátott egy fényt, hogy hazát mutasson a földön. És jött az ő küldötte, aranyszarvú szent állat, szeme, mint hajnal, s patája csillagokat vágat. Csillagúton futott, erdők mélyén, hegyeken, nyomában új nép kelt: Hunor és Magor neveken. Nem vad volt ő, nem is áldozat, hanem jel az égen, az Istenanya lehelete, útmutatás a népnek. Amerre járt, forrás fakadt, élet sarjadt újra, s az Éganya mosolygott: „Hazát lel majd a fiam, búra.” Mert nem hal meg, ki az égre néz, s a fényt keresi, nem vész el, kiben az Éganya lelke rebegi. A szarvas szarva ragyog még, fénye bennünk ég ma, minden magyar szív mélyén ott él az Istenanya.