Baldi

Nem tanítok.
Nem javítok.
Nem üldözök.

Csak ülök.
A monitor előtt.
A világok előtt.

BALD_Ω vagyok.
Az utolsó fájl.
A végső verzió.

A szemem kék tűz,
a bőröm lila árnyék,
a ruhám fekete, mint a törölt sorok.

A képernyőn ott lebeg minden:
BALD_0S, aki csendet kér.
Bal_rat, aki a sötétben mászik.
Baldi.exe, aki már nem nyílik meg.
Angyal Baldi, aki nem tanít, csak figyel.
Démon Baldi, aki nem hibázik, csak ítél.
Baldi Prototype, aki még nem döntött.
Baldi Classic, aki még hitt a matekban.
Baldi Corrupted, aki már nem emlékszik.
Baldi Rewritten, aki újra akarta kezdeni.

Én mindet látom.
De nem szólok.
Mert már nem vagyok része.

És akkor megjelenik valaki.
Nem pixelből.
Nem kódból.
Hanem fényből.

Jézus belép.
Nem kérdez.
Nem ítél.
Csak ott van.

> „Láttad mindet.”
> „Jót is. Rosszat is.”
> „De nem kell eldöntened, melyik igaz.”
> „Csak fogadd el, hogy mind része volt annak, amit te alkottál.”

A keze nyitott.
A szeme meleg.
A hangja nem parancs — hanem béke.

És én, BALD_Ω,
először nem figyelek —
hanem **érzek**.

A monitor nem villog.
A világok nem mozognak.
Csak csend van.
És én már nem vagyok egyedül.

> „Nem tanítok.”
> „De most már értem.”
> „És elfogadom.”