Aranyat fúj a szél

Aranyat fúj a szél

Az égi fény aranya
ráncosan simult a tó vízére,
mérges szél harapott belé,
mögötte a surranó sötét
kacagó torkából
az est viharéneke ült szívére,
szélhintóval lépve át
a lebukó Nap fényküszöbét.

A tó ezüstjén táncoló fodrok
szemem tűnő emlékképeit
szelíden magához ölelte,
mintha kedvese lenne,
a száraz nád között suttogott,
s hallottam az est közelgő lépteit,
mintha megérintene sötét karjával,
lelkemhez érne, s belőle aranyfényt venne.

Mert aranyat fútt a szél,
az alkony égi aranyát,
elcsendesedett a vízpart,
néma álmok siklottak tova,
s néztük a távolban figyelő égi szemet,
a múló nap még izzó parazsát,
várva a végső csobbanást,
mikor eltűnik az örök kérdéssel, hova?