Ott ül a téren

Ott ült a padon,
már épp esteledett,
a nagyváros fényesen
mosolygott,
langyos szél
táncolt körötte,
arca ráncos,
szemében könny ragyogott.

Nyári este
így egyedül,
a zsibongó utcakép,
mint film pereg,
ő csak nézi a rohanást,
mosolyog,
míg az emlékek hűs zugában,
egy régi kép didereg.

Törékeny kis öregember,
botja szégyenlősen eldől,
fényes boltok kirakatát
nézi, hogy csalják
magukhoz a népet,
gazdagot a pénzéért,
csak álmodozni a szegényet.

Órák telnek így,
csendesül a világ,
fekete lepel hull,
csak néhány csillag ragyog,
megtörli álmos szemeit,
lassan feláll,
botja kezéhez simul,
egy mellék utcán lassan elcsoszog.

Még ember árnyak zsonganak,
mégis üresnek tűnik a tér,
lassan hömpölyög az éj,
a padon ott hagyott emlék
fázósan didereg,
a kisöreg ott hagyta a csendet,
és a padra ülő szerelmeseknek
szívében, a szerelem bizsereg.