Az idő vánkosán

Csak elnyúlok az idő paplana alatt,
úgy öregszenek bennem az álmok,
ráncos tegnapok képei élnek még,
de színeset köztük nem találok.

Az idő vánkosán hevernek álmaim,
nyújtózkodnak, mint lusta felhők az égen,
már nem akarnak megvalósulni sem,
hisz annyiszor maradtak valótlanul, hogy már félnek.

Minek álmodni színeset,
ha úgy is fekete fehér minden mi igaz,
csak a hamis ölt cifra ruhát,
de az olyan, mint az olvadó viasz.

Lefolyik az idő ereszén,
helyén csak egy torz paca marad,
és a pacában, mint nyúlós tükörben,
már túl öregnek látom magam.