Hogyha egyszer...

Mikor megtudtam hogy jelen lesztek,
Kis vízcseppek voltatok a tengerben, 
Porszemek a sivatagban,
 s apró fuvallatok a melegben. 
  Olyanok akár a csillagok az égen,
 Láttalak titeket, de nem értem el értetek.
Egymás után kétszer is eltelt az a 9 hónap,
 Félve léptem be ebbe a csodás világba,
Nem ismervén mi rejlik az anyai szívbe.
Boldogsággal telt meg a lelkem,
 Mikor mindkettőtök szeme tükrét megleltem. 
 Kék volt akár csak a felhőtlen ég, 
  Talán akkor fel sem fogtam még, 
  Anyának lenni meseszép. 
 Felfoghatatlan érzés ez az egész, 
 Ti ketten a boldogságom vagytok rég,
 Eltelt már lassan 3 és 6 év,
 és még mindig félve kérdezném,
 Hogy kaphattalak meg titeket pont én. 
 Csodák vagytok nekem drága tündérkék,
 Még akkoris ha néha ideges lennék. 
 A felnőttek világa már nem olyan mesés, 
 Mint amilyennek elmeséltem régen én.
  Az anyáknak néha nehéz a dolga, 
  Ha a sok teher a vállukat nyomja. 
Néha sírok vagy épp kiabálok, 
 Tudjátok az soha nem a ti hibátok.
  Előfordulhat, hogy titeket is gyötör majd rossz álom, 
 Akkor anya mellett fejecskétek bármikor álomra hajthatjátok. 
 Anya mindig ott lesz ,még ha nem is látjátok, 
  Mert a szeretetem irántatok olyan erős, 
  Hogy hetedhét országon túlról megtaláljátok.
Ha majd egyszer el kell mennem végleg, 
 Nézzetek majd fel a csillagos égre. 
 Onnan nézlek titeket, anya két szépsége, 
Ha bármikor könnyezne a szemetek, 
 A hűs szellő, mi lepergeti én leszek. 
 Akkor már én leszek a csepp a tengerben, 
 A porszem a sivatagban, 
 és az apró fuvallat a melegben.