Olyan szeretnék lenni mint azok, kik vad lovakkal szállnak át az éjen, fáklyákkal s hajzatuk szél fujja széjjel, a vad-vad vágtatás sodorta szél. Elől én állanék, mint csónak orrán, nagy lennék s összegöngyölt mint egy zászló - és sötét. De fejemen parázsló aranysisak. S némán mögöttem áll tíz férfi majd sötéten s jelre vár, és rajtuk is oly nyugtalan sisak, mely fénylik olykor s olykor régi, vak. És mellém dobban egy, ajkán a kürt villan, rikolt s térséget fú elénk, fekete, vak magányt fuvall körénk s mi gyors álomként dúljuk át az ürt: mögöttünk minden ház féltérdre hull, nekivágunk a megdőlt utcasornak, egy tér elugrik: megfogjuk vadul, és ménjeink mint eső úgy suhognak.