Ember maradok

Nem kell, hogy szeress,
nem kell, hogy érts,
nem kell, hogy miattam
kevesebb légy.

Nem kell meghajolnom,
hogy észrevegyél,
sem magasabbra állnom,
hogy kisebb legyél.

Csak nézzünk egymásra,
egy pillanat elég,
ne rang legyen közöttünk,
csak méltó emberség.

Köszönök annak is,
ki utánam söpör,
és annak, aki szolgál
a pultok mögül.

Mert más lehet a székünk,
a dolgunk, a nevünk,
de ugyanaz az égbolt
ragyog felettünk.

Nem attól vagyok szabad,
hogy nem számít senki,
hanem hogy félelem nélkül
tudok emberként szeretni.

Mondhatok nemet úgy is,
hogy nem sebzek vele,
csukhatom az ajtóm,
de nem a szívemet.

Nem kell minden terhet
a vállamra vennem,
nem minden hívó hanghoz
kell odamennem.

De ha utunk találkozik,
legyen időm arra,
hogy meglássam a másikban:
ő is tart valahova.

Talán az emberség
nem hangos fogadalom,
csak egy segítő kéz,
egy mosoly egy arcon.

Egy „köszönöm”, egy „látlak”,
egy kéz, mely nem akar,
csak egy pillanatra adni
abból, ami benne van.

És ha senki sem figyel rám,
és tapsot sem kapok,
akkor derül ki igazán,
milyen ember vagyok.

Mert nem kell megfelelnem,
hogy szabad legyek.
Csak arra vigyázok,
hogy közben ember lehessek.

És ha egyszer megkérdem:
mit adhatok ma én?
Talán elég, ha emberként
érzem szemed igaz fényét.

Másképp látok, másképp szólok,
de ember maradok bármerre járok.