A ló regéje

A homlokom a homlokába néz,
a szemében a világ pirulva hátrébb lép,
belerévedek, örvénylő, elveszett életek.

Kihűlt lelkek, elfáradt szerelmek csörtetnek elém,
Hol az út, merre a hazafelé?
Csillagszem, még mindig remélsz?

A paták dobbanása mély hang,
sörény csillanása,
csend koppanó fáradt ablakon.

A nyergünkben hiú birodalmak születtek és tűntek,
nem lát már messze szemünk, mégis fürkésszük hol van az Isten.

Vágtánk mögött eltűnt minden út, már nyergünk sincsen.

A köd lassan felszáll,
a szem örvénye magába húz,
megfogom a nyakát, a mozdulat a légzésemhez simul.

A homlokunk érintése elhalkul,
a súlya bennem marad,
és a csöndben minden mozdulat tovább él bennem.

derűsen, csendben, mintha csak kölcsön kaptam volna mindent, amim nincsen–