Rettegés

Köszönöm Istenem, hogy lerántottad a maszkot,
Barátnak hívtak, közben ásták alattam az aszfaltot.
Nevettek velem szembe, hátul mérget köptek,
Én meg pajzsként álltam, mikor ellenük jöttek.

Hittem a szónak, hittem a kézfogásnak,
De a hátba szúrt kés hangosabb volt minden imánál.
Próbáltam nem szétesni, nem vérbe fagyni,
Nem azzá válni, akitől magam is féltem valaha lenni.

Tiszta lappal mentem, ti számoltátok a hasznot,
Én testvért kerestem — ti bennem csak kapaszkodót láttok.
Ha baj volt, hívtatok, rohantam az éjbe’,
De mikor én estem el, eltűntetek a sötétbe’.

Túl sok bizalom — nulla fedezet,
A szívem volt a kincsetek, és ti kiraboltátok a terepet.
Most már nem fáj, csak hidegen látok

Előtört az, akitől mindenki rettegett,
De nem lettem szörny — csak végre nem nyelek.
Ezek csak sebek amit kaptam tőletek
A tekintetem súlyosabb, mint a golyó,
Minden lépésetek előre látható