Magány

Van egy szoba bennem,
ajtaja zárva,
kulcsa nincs, csak
a visszhang jár benne halkan,
mint fáradt madár,
aki eltévedt az ablaküveg mögött.

A magány nem kiált,
csak ül,
mint régi ismerős,
ki nem köszön,
de tudod, hogy ott van,
mert a levegő súlya más.

Esténként leül mellém,
ráhelyezi kezét a vállamra,
és nem szól,
mégis ért.
Nem kell szó,
mert a csend is beszél,
csak lassabban,
de mélyebben.

Kint a város zúg —
emberek egymásba fészkelik a zajt,
mintha attól kevésbé fájna a csönd.
Én csak nézem őket,
mint akvárium üvegén át,
és érzem,
hogy odakint az élet
valaki másnak nő.

Van, hogy a magány szép.
Mint dér a fűszálon,
törékeny és tiszta.
Máskor meg szörnyeteg,
aki az álmaidba költözik,
és elcsen minden színt a hajnalból.

De talán…
talán ő is fél.
Talán a magány is csak
társra vágyik bennünk,
egy emberi arcra,
akit néha megérinthet,
mielőtt újra eltűnik
a szív csöndes termeiben.

És ha egyszer majd
valaki benyit ebbe a szobába,
ne űzd el a magányt —
ültesd mellé,
hadd lássa,
hogy nem volt hiába.
Mert nélküle nem tudnád,
mit jelent,
ha valaki marad.