Magyarok

Kárpát bércein születtem, magyarként,
Hol a megmaradásért kellett küzdeni mindig, éberen,
Majd szülőföldet hagytam, az anyaországba léptem,
Hol ferde szemmel néznek ránk, s fagyos a kétely a népben.
Holott egy a nyelvünk, egy az Istenünk az égi tájon,
Mégis idegenek vagyunk, mint egy száműzött a vándorláson.
Pedig sokan nem is értik, mily szerencse, hogy itthon maradtak,
Hogy békében, a szülőföldön a saját földjüket kaphatják.
​(Pre-Chorus)
Nem értik, mit jelent a piros-fehér-zöld zászló nekünk,
Külhoni, elveszett magyaroknak, kik szívből szeretünk...
​(Refrén)
Mikor megérinted a zászló sarkát, és átjár az illata,
Mikor oly hevesen ver a szived, hogy nincs tovább alatta!
Levegőért kapkodsz, de a gombóc a torkodban szorul,
S kicsordul a könny a szemből, mert a fájdalom ott legbelül dul.
S kérdem én: hol van ez az érzés ma már?
Nemzet testvéreim, mi lett veletek a hazai tájon, hát?
​(2. Verze)
Őseink értünk harcoltak, vérüket ontva a földre,
Ti meg idegenként tekintetek ránk, fejet hajtva a gőgbe.
Ocsúdjék a nemzet, míg nem késő, amíg lángra kap a lélek,
Mert az ezeregyszáz esztendő nem kevés idő, ha a múlttal élek!
Ha fenn tudtunk maradni tűzön-vízen át e hosszú idő alatt is,
Mi akadálya lennénk ma is, ha összefog a magyarságunk?
​(Outro)
Csak nézz a szemünkbe... megtalálod benne a tüzet,
Mi téged is magával ránt, és a mélyből a magasba űzhet!
Hogy az ezeregyszáz éves kis hazánk büszke nemzetévé váljon újra –
Egy vér, egy szív, egy akarat: a magyarok útja e világon .