Vercsike

Nem volt térkép, nem volt biztos út,
csak egy nap, amikor szándékosan eltévedtem ott.
egész életem legjobb döntését hozza rám.
Tizennégy év... mégis olyan, mintha tegnap lett volna,
minden emlékünk egy újabb közös csoda.
Még ma is ugyanúgy nevetünk semmiségeken,
mert ketten együtt bolondnak lenni a legjobb veled.

Volt, hogy a csend hangosabb volt minden szónál,
volt egy kulcs, amit csak mi ketten találtunk már.
Nem mondom ki... nem is kell, te úgyis érzed még,
mert a szívünk mindig hazavezette egymást rég.

Veronika... az én Husom...
te vagy minden dobbanás a szívemben, tudod.
Ha egyszer elfáradna a világ körülöttünk,
én akkor is fogom a kezed, bármerre megyünk.
Rám mindig számíthatsz, ezt nemcsak ígérem,
minden nehéz napban ott voltam melletted.
Boldog születésnapot, szerelmem, ezt kívánom neked,
amíg dobban a szívem... mindig téged szeret.

Nem volt mindig könnyű, ezt jól tudjuk mind a ketten,
néha a vihar bennünk volt, nem odakint felettünk.
De minden repedés megtanított valamire,
hogy az igazi szeretet mindig visszatalál a helyére.
Volt egy fejezet, amit csak mi tudunk elolvasni,
egy félmondat is elég, hogy újra mosolyogj rajta.
Nem kell kimondani, a szemünk úgyis mesél,
és abból a történetből ma már csak remény él.

Ha egyszer megkérdezik, mi a szerelem,
nem mondok hosszú beszédet nekik.
Csak rád nézek, megfogom a kezed,
és azt mondom...
"Ő az én otthonom."

Veronika... az én Húsom...
köszönöm, hogy tizennégy éve mellettem vagy.
Köszönöm a nevetést, a könnyeket, a reményt,
és hogy minden reggel újra téged választhatlak én.
Ha egyszer majd ősz lesz a hajunk,
és lassabban lépkedünk ugyanazon az úton,
akkor is csak egy dolgot kérek az élettől még...
Hadd fogjam a kezed... egészen a végéig.