Havazás.

Havazás.

Nem a mesebeli, puha, fehér takaró.
Nem a karácsonyi képeslapok álma.
Ez a havazás… ez egy lemondás.

Egy lemondás a színekről.
A zöldről, a barnáról, a szürke árnyalatokról, amik még életet sugároztak.
Most minden fehér.
Steril.
Mint egy kórház szoba.

És a csend.
Istenem, ez a csend.
Nem a béke csendje.
Ez a fagyás csendje.
A remény lefagyásának csendje.

Látod, én szerettem a sárt.
Szerettem, amikor a hó olvadni kezdett,
és a város visszanyerte a szagát.
A nedves aszfalt, a kipufogás, a sült gesztenye.
Élet.
Ez volt az élet.

De most… most csak a fehér van.
És a hideg.
A hideg, ami beleszivárog a csontjaidba.
A hideg, ami beleszivárog a lelkedbe.

Mindenki mosolyog.
“Gyönyörű, igaz?”
“Olyan meghitt, nem?”
Hazudnak.
Mindenki hazudik.
Mert látják, hogy a hó elrejti a szemetet.
A szegénységet.
A reménytelenséget.

Elrejti a repedéseket a falakon.
A szívünkben.

És én… én csak állok itt.
És nézem, ahogy a hó hullik.
És tudom, hogy ez nem a tisztulás jele.
Ez a lemondás jele.
A lemondás arról, hogy lehetne más.
A lemondás arról, hogy lehetne melegebb.
A lemondás arról, hogy lehetne… élet.

Ez a havazás… ez egy sírás.
A város sír.