Te

(Verze 1)
Tíz éves voltam, mikor eltűntél végleg,
de már előtte is csak árnyék voltál tényleg.
Nem tanítottál járni ezen az úton,
csak néztem másokat, hogyan kell a világot húznom.
A házban csend volt, de bennem zaj nőtt,
nem volt, aki megmondja, mitől lesz egy férfi több.
Az utcán tanultam, ütést kaptam, nem választ,
mert nem tudtam védeni magam — se testet, se lelket, se harcot.
(Refrén)
Mondd apa, ha itt lennél, rám néznél végre?
Vagy ugyanúgy elvesznél abban a sötét mélyben?
Miért azt az utat választottad, nem minket?
Miért lettünk idegenek egy közös élet helyett?
(Verze 2)
Azt mondják, idő gyógyít — de hazudnak csendben,
mert bennem még mindig ott vagy minden percben.
Csak nem arccal, nem hanggal, nem emlékkel tisztán,
hanem kérdésekkel, amik bennem ragadtak némán.
Aztán jött az ital, meg a füst, meg az érzés,
hogy végre könnyebb lett cipelni ezt a kérdést.
De tudtam mélyen, hogy ez ugyanaz az út,
amin te is elvesztél, ahol nincs visszaút.
(Refrén)
Mondd apa, ha itt lennél, mit látnál bennem?
Egy hibát, vagy valakit, aki még küzd rendben?
Miért azt az utat választottad, nem minket?
Miért lettünk idegenek egy közös élet helyett?
(Híd)
Anyám egyre gyengébb, a húgom még fél,
én meg próbálok erős lenni, bár senki nem kér.
A szívemet nekik adtam, mert másom nem volt,
és nem akarom újraélni azt, amit te okoztál ott.
Nem tanítottál élni — de megtanultam mégis,
nem miattad lettem valaki, hanem annak ellenére is.
(Refrén – halkabb, fájdalmasabb)
Mondd apa, ha itt lennél, szégyellnél engem?
Vagy végre egyszer büszke lennél csendben?
Én nem azt az utat választom, amit te,
mert én maradok… akkor is, ha fáj minden percben.
(Outro)
Eltelt tíz év… és néha tényleg olyan,
mintha soha nem is lettél volna itt igazán.
De bennem még él egy kérdés, ami nem hagy:
mi lett volna velünk… ha te maradsz.