Öt év, és még mindig tartod a kezem

Emlékszel? Egy kiülő építésével indult az egész,
én meg csak szúrtalak, voltam a „gonosz” nehéz beszéd.
Haragudtam a világra, és benne kicsit rád is,
de te nem sétáltál el, pedig volt rá okod bárki szerint is.
Aztán jött az az üzenet, hogy ne így érjen véget,
s a barátságunkból valami sokkal több ébredt.
Ott, azon a „siratófalon” lefelé menet,
mikor a tériszonyom majdnem megállította a szívemet,
te megfordultál, és egyszerűen csak megfogtad a kezem.
Akkor, ott a hegyen minden eldőlt bennem.
Kérdeztem, barátok vagyunk-e még egyáltalán,
te meg csak annyit mondtál: „nem véletlenül fognám a kezed...”
Azóta vagyunk mi ketten, egy csapat, egy élet,
az összeköltözés, a tervek, s a közös ígéretek.
Aztán a Tátra, ahol a legszebb fotót akartam,
s te letérdeltél, én meg... hát, tudod, mit mondtam.
„Mész a picsába!” – tört ki belőlem a sokk meg a hála,
miközben zokogva borultam a nyakadba, a világot bezárva.
Megjártuk a poklot is, a legnehezebb csendet,
mikor elvesztettük a kislányunkat, s kerestük a rendet.
De nem törtünk meg, csak még szorosabb lett a lánc,
s a fájdalom után jött a legszebb, új tánc:
Eliza érkezése, az a pillanat a kórházban,
mikor láttalak titeket, s elvesztem a boldogságban.
Látom, ahogy mész előre, ahogy küzdesz értünk,
hogy neked mi vagyunk az otthon, a cél, amiért élünk.
Mérhetetlenül büszke vagyok rád, az emberre, a férfire,
aki öt éve minden nap vigyáz a lelkemre.
Köszönöm, hogy akkor ott, a hegyen nem hagytál el,
s azóta is fogod a kezem, ha kell, ha nem kell.
Tudom néha nehéz velem, s nem feltétlenül tudom jól kimutatni szeretetem.
Mégis tudod mégha sárkánnyá válok is a szívem hozzád hű és szeretlek bárhogyis!