Kami

Kicsit hadarva, karcos hangon
​Zobor Kálmán nem akármilyen szerzet,
Ha ránézel, tudod: ő az aranyember.
De ha dühös, fúj, mint egy feldühödt kobra,
S nem vágyik másra, csak a csendes pihenőre.
​ Üvöltve, közös énekléssel, mintha egy kocsmában lennének
​Ó, Kálmán! Te drága aranyember!
Neked a Hell kell, nem a tenger!
Jolán ordít, a kajmán vár,
Itt mindenki egy kicsit belezakkant már!
- Lassabb, sötétebb ritmus
​Az udvarán egy kajmán őrzi a rendet,
Míg Dömötör a sufniban bodzát perget.
„Faszom!” – kiált fel Kálmán, ha valami nem adja,
Mert a sógorom a kerítést megint elhagyja.
​ Suttogva, majd fokozatosan hangosodva
​Jolán asszony ordít: „Kész már a turó!”
De Kálmánnak csak a Hell az, ami jó.
Kami és Dörmi a küszöbön várnak...
​Zobor Kálmán... a sógorom... a bodza... ó jehhh