Híg

már nincsen félelem
íme éj
s ha alszom
ébredek
fülbe sugdosott árnyakkal
fakír kín üvölti
adat lesz, mi volt, s mi lesz,
az is

kartotékban
tartalékban
te pont az vagy - súgja - aki megmarad
mély a mély s kóbor szél lidérce zeng
mert hőssé nem válok idelent, se fent
templomok keresztjein s ha nem,
túlzó rángásom tömjénezett
de könnyebb nem leszek
vég nélkül írhatnám kies verseim

kirakatos gondok
behegedett lemezcsontok
erre a koponyára
erre nyálaztam rá arcomat
most is, máskor is
terül, ki ért, hevül, ki fél
mi feszül, csont szaga, mi pörkölődik
szoba, fal, penész és ín szaga
csak csikkek dobálva szét

visszaöklendezett
mélyre dugott idő
tisztem ez, perlekedős nyelv
halottait
mint ki sírba sírja, arra sírva minden
messze csengő fény
vonalkódozott, messze vetülő
hígabb lajstrom