Köszi apa

Apa… nem vagyok az a nagy szövegelős, de… most muszáj.


Nem voltam mintagyerek, ezt te tudod a legjobban,
törtem a csendet, mint poharat a konyhapulton, hangosan.
Hazudtam néha, csúnyán vitatkoztam, ajtót csaptam,
te meg csak álltál ott… és mégis maradtál.

Tudom, mennyi éjszakád ment el rám, mennyi gondod,
mennyi „na, mi lesz ebből a gyerekből?”-mondatod.
Sok bosszúságot adtam, sok ideget, sok terhet,
de te nem engedtél el… csak fogtad a kezem.


Szóval köszi, Apa, hogy felneveltél,
hogy amikor szétestem, te összeraktál, érted?
Köszi, hogy bírtad, amikor nem voltam könnyű,
amikor én voltam a vihar… te voltál a tető.

És ha nem mondtam elégszer, most kimondom végre:
amit kaptam tőled, az nem pénz… hanem élet.



Emlékszem a szemedre, mikor csalódott voltál,
nem ordítottál mindig… az rosszabb volt: csak hallgattál.
Azt hittem, engem büntetsz, de most már értem:
te magadat égetted… hogy nekem legyen hol élnem.

Tanítottál embernek, nem csak túlélni,
hogy a tisztesség nem trend, hanem döntés nap mint nap, ennyi.
És én közben azt hittem, mindent jobban tudok,
most meg itt állok… és csak annyit mondok:


Bocs, hogy sokszor nem láttam, mennyit adtál,
hogy a fáradtság mögött is még mosolyogtál.
Bocs, hogy a szeretetet természetesnek vettem…
de hidd el, Apa… most már viszem tovább, amit tőled kaptam, rendben?



Köszi, Apa, hogy felneveltél,
hogy a hibáim között is embernek néztél.
Köszi, hogy bírtad, amikor nem voltam könnyű,
amikor én voltam a vihar… te voltál a tető.

És most már értem, mit jelent a felelősség:
nekem is vannak lányaim… és viszem tovább, amit tőled kaptam, végig.



Szeretlek, Apa. Köszi.