Frank egy fasz

Frank felkel… vagyis… majdnem.
A párnáját öleli gyengéden.
Mozdulna, de inkább nem,
Mert „felesleges a sietség, kérem.”
A haja olyan lágyan hull,
Mint egy megfáradt vattacukor.
Ó Frank, te zselé,
Még a szél is lassabban fúj, ha néz.
Ó Frank, te pille,
A cipőd fűzője is megvár, hidd el!
Ó Frank, annyira puha vagy,
Ha leülsz, a fotel kér bocsánato
A haverok hívják: „Gyere már!”
De ő csak mosolyog, olyan lágyan, hogy fáj.
„Mindjárt megyek… csak még… majd… lehet…”
És elmerül egy gondolatban fél percre… vagy negyvenetre.
Lép egyet, de kettőt álmodik,
Mire elindul, már tegnap is késik
Ó Frank, te zsel
Ha futni kéne? Á-ááá!
Frank inkább lebeg, úgy laza.
Ha sürgős valami? Hahh!
Ő attól is elpuhul kis időre.
És így telik Frank napja szépen,
Mint egy lassított film egy felhőn ülve.
Ő a lagyiság koronázatlan királya,
Frank N. Martin – puhaság országa