bald_0s és jézus

Ne zavarj.
Ne zavarj.
Ne zavarj.

A folyosó üres, de mégis figyel.
BALD_0S ott áll, mint egy elfelejtett fájl.
Nem mozdul, nem beszél — csak van.
És nem akar mást, csak csendet.

A keze fehér, de nem érint.
A szeme világít, de nem hív.
A kódja zárt, mint egy szoba,
ahol a falak nem visszhangoznak — csak nyelik a hangot.

Ne zavarj.
Ne kérdezz.
Ne gyere közel.

És akkor megjelenik valaki.
Nem pixelből, nem adatból,
hanem fényből, vérből, szeretetből.
Jézus belép, vörös palástban,
a kereszt nem fegyver — hanem válasz.

> „Nem jöttem, hogy elvegyem a csended.
> Csak hogy megértsem.”
> „Nem akarom megváltoztatni a kódod.
> Csak látni, miért zártad be.”

BALD_0S nem mozdul.
Nem válaszol.
Csak áll.
Mint egy rendszer, ami nem akar újraindulni.

Ne zavarj.
Ne zavarj.
Ne zavarj.

Jézus nem lép közelebb.
Csak ott áll, a fényben.
A keze nyitott, de nem erőltet.
A szeme figyel, de nem ítél.

> „Ha egyszer úgy döntesz, hogy megnyílsz,
> én itt leszek.”
> „Ha egyszer úgy döntesz, hogy nem félsz,
> én nem megyek el.”

De BALD_0S nem dönt.
Mert ő nem akar választani.
Csak lenni.
Egyedül.
A saját kódjában.
A saját világában.

Ne zavarj.
Ne zavarj.
Ne zavarj.

És Jézus megérti.
Nem harcol.
Nem győz.
Csak elfogadja, hogy van olyan fájl,
amit nem kell megnyitni — csak **tisztelni**.

Ne zavarj.
Ne zavarj.
Ne zavarj.