Nótacsokor

Csak a nóta, mi bennem újra él,
gyere Bodri kutyám, ne félj,
húzassuk el újra, a vén cigánnyal,
ki az akácos utat végig muzsikálja,
s ha egy ablak alatt elnémulna a zene,
és köntösömé válna az éj,
kék nefelejcset hímeznék belé.

Mondanám, ácsi, apámnak húzzad,
amíg lehet, hisz nincs nála jobb a világon,
emberből gyúrta a teremtő,
meglehet, néha ő is hibázott.
Anyám galamb szíve már,
a végtelenben cikázik, s én érzem,
ahogy múlik az idő, egyre jobban hiányzik.

Vándor felhők, régi cimboráim,
az üzenet úgyis szétfoszlott az égen,
kis falum templom tornya, már nem is látszik,
de felvillan bennem, egy elsárgul, elfeledett képen.
Azt a képet megcsókolnám százszor is,
főutcáján mennék végestelen- végig,
bár jól tudom, a jegenyefák ott sem nőhetnek az égig.

Emlékeket hímezek, lelkem szakadt subájára,
rózsalevéllel takarom el könnyező szemem,
hogy senki ne lássa, ha átölel a bánat,
és nem hallhatom többé tőle azt, hogy szeret.
Kimegyek a temetőbe, anyám békéjét keresem,
a földig érő fűzfák csendes árnyékában,
egy sóhajba csomagolt üzenetet hagyok, szeretem.