Anyám köténye

Anyám köténye

Olyan ez az őszi erdő,
mint anyám egyszerű köténye,
ahogy a sparhelt mellett libben,
kicsit kopott, kicsit szürke.

Már alig látszott mintája,
a fákon sem látni levelet,
zsebében mindig valami finom lapult,
ahogy szívében lapult a szeretet.

A sparhelt mellett ült mindig,
néha fát dobott a tűzre,
s ott a meleg úgy táncolta körbe,
úgy borult rá, mint angyalok ölelése.

Ősz haján a lámpa fénye,
mint deres határban a hold,
ahogy ezüst szálat szőtt az éjbe,
és a csupasz ágak között neki a szél dalolt.

De kialudt a mécses régen,
a kisszobában már a csend lakik,
ahogy hálót sző köré az idő,
és a magánynak panaszkodik.

Mikor éjjel kinézek az ablakon,
látni vélem apró termetét,
ahogy telehímezi éppen,
csillagok fényével, kopott kis kötényét.