Lángoló ég

Nézd kedves, hogy lángol az ég,
mintha a világot falná fel,
bűnök virágzó tengere felett,
időnk a Nap tüzében porladna el.

Úgy táncolnak a felhők sikongva,
egy parázsló távoli színpad tetején,
mintha ez lenne az utolsó vad tangó,
mintha izzó koronát hordana lüktető fején.

Úgy párolog el az idő szemünk előtt,
fekete gyászruhát gyújtva magára,
hogy szomorú szemébe az égnek,
bánat könnyét meg ne lássa.

Nézd, a lángoló ég most vért könnyezik,
mint öreg pipából az ócska dohány füstje,
úgy szállnak az ég felé a lelkek,
megszólalt az angyalok zokogó kürtje.

Mikor az álmokat rakéták rombolják,
a nappal éj lesz, az éj még feketébb,
elveszti az idő, hogy előre, vagy hátra,
mert a halál játssza most őrült szerepét.

A földi színpad az ő terepe már,
itt a közönség nem tapsol felállva,
riadt tekintetében lángol a félelem,
és egyre több lesz a névtelen árva.

Hiába lángol a tavasz,
most még nagyon hideg van,
pincék dohos világában,
megbújik a félelem, szótlan.

Ott remeg, falnak támaszkodva,
törölve könnytől maszatos arcát,
míg fenn a bátor apák vívják,
a tüzes pokolban, élet, halál harcát.

De egyszer áttör a fény a füst oszlopon,
és a mosolygós tavasz virágot bont,
és a puskapor átkos bűze helyett,
új béke ont édes illatot.