Álom

A fenyők alatt csend vár rám örökre,
hol szél dalol, és nem zúg már harang.
Nem kérek követ, se szót a hamunak,
csak lombot, árnyat s tücsökhangokat.

Álmok őriznek,
csendben szállnak el.
Gránit rejti még,
mit az idő felel.

A földbe olvad, aki már nem nehezül,
de álma él még, mit az idő becsül.
Vörös gránitként fekszik, mélybe rakva,
az utókorra hagyva, csendbe zárva.

Álmok őriznek,
csendben szállnak el.
Gránit rejti még,
mit az idő felel.

Tudtam, a gránit mit rejt: akarat,
mit más csak törmeléknek látva néz.
Most már a csöndbe vágom fonalamat,
hol minden kő új formát öltve kész.

Jelt nem hagyok, de ha fenyő nő felettem,
az leszek én, gyökered mélyre tettem.