Gyerek fájdalom

Zombik közt élünk, nincs kihez szólni,
szívek jéggé fagytak, de mégis…
Vágyunk az ölelésre, de a fal magas,
elveszett szeretet, miért hagytad magad?

Szegény gyereknek nehéz a sorsa,
nem öleli senki, csak ütés a jutalma.
A társa a félelem, nem a barátság,
a sötétben lapul, nem vár rá világosság.

Szülei kiabálnak, kezeik kemények,
nincs, ki megkérdezné: „Hogy vagy, kis legények?”
Se egy kéz, se egy szív, se egy halk szó se jön,
így a gyerek csak némán, a sötétbe köszön.

És egy napon csendben, nem sír már tovább,
eldönti, hogy itt hagy mindent – a világ fájdalmát.

Zombik közt élünk, nincs kihez szólni,
szívek jéggé fagytak, de mégis…
Vágyunk az ölelésre, de a fal magas,
elveszett szeretet, miért hagytad magad?

Az értékek rendje felborult mára,
a család csak szó lett – nem meleg szobára.
Nem beszélnek egymással a testvérek,
a gyerek csak várja, hogy mit kap ebédre.

A tisztelet halkult, a kuka mélyére,
és a hála sincs már a gyerekszívében.
Nem látja, mennyit szenved anya, apa,
csak a drága cucc kell, meg a TikTok csoda.

A szeretet régen még mindent jelentett,
mára csak tárgy lett, mit a boltban vehetnek.
A régi világban a szív szólt előre –
most mindenki rohan… de merre, és miért?

Zombik közt élünk, nincs kihez szólni,
szívek jéggé fagytak, de mégis…
Vágyunk az ölelésre, de a fal magas,
elveszett szeretet, miért hagytad magad?

A gyerekek egymást bántják durván,
ha nem vagy „tökéletes”, nincs helyed már a klubban.
Testalkat, cuccok, mind számít csak,
a szív és a lélek már senkit se hat.

Csak a telefon kijelzője létezik,
ott az egész világ, az igazság meg szűnik.
Mire felnőnek, zombik lesznek majd,
nem ismerik a szeretet igaz arcát.

Felnőttként is csak a pénz a cél,
érzések nélkül élnek, üres a szívük már rég.
Szülők is a digitális ködben élnek,
mások helyett képernyőn keresik a szépet.

Zombik közt élünk, nincs kihez szólni,
szívek jéggé fagytak, de mégis…
Vágyunk az ölelésre, de a fal magas,
elveszett szeretet, miért hagytad magad?