Némák hangja

Nem az én könnyem hull, de látom, ki sír,
a szegénység hangja, ahogy némán kint fagy a szív.
Én csak figyelek, és írok, mert sokaknak nincs már szava,
ez nem az én fájdalmam… de az igazság lesz az éjszaka hangja.
Éjjel az utcán egy árnyék csak lép,
nem tudja, hova megy, de viszi a gép.
A szíve már fáradt, a lelke se él,
de megy tovább, mert muszáj – nincs más, csak a szél.

Gyerekek éhesen néznek a fényre,
de náluk a kenyér csak álom az éjbe.
A gazdag gyereknek az asztal meg roskad,
a másik meg hallgat, s korgó gyomorral szótlanul ott marad.

A világ néma, te meg fentről figyelsz,
de nem nyúlsz le értünk, csak hallgatsz és mész.
Emberek ölik egymást, forog a föld,
háborúk tombolnak, az emberiség megdől.
Nem az én könnyem hull, de látom, ki sír,
a szegénység hangja, ahogy némán kint fagy a szív.
Én csak figyelek, és írok, mert sokaknak nincs már szava,
ez nem az én fájdalmam… de az igazság lesz az éjszaka hangja.

Szegény családok tűnnek el halkan,
sok ember próbál talpon maradni – hitellel, harcban.
Kevés a bér, de a számla nő,
a bank jön, ha nem fizetsz, és elvisz mindent – ez a jövő.

De közben az éhség csak egyre mélyebb,
az asztalon semmi, de az adó jön újra – kegyetlen ébred.
Az ország meg vérzik, a nép meg csak húzza,
mégis újabb láncot kap – nap mint nap, újra.

Sokan elhagyják a hazájukat, messzire mennek,
repülő ablakából síró családtagra néznek.
Tudja, meg kell tenni, hogy jobb legyen,
itt hagy mindent – fáj, de nem lehet másképp, csak csendesen.
Én is ezt tettem, elmenekültem,
de most már készen állok, hogy kimondjam a némák szövegét helyettük.
Amit nem hall senki, én most leírom nektek,
hogy tudd, ide lent mennyi szív dobog megtörve, elfeledve.

Ó, Istenem, nézz már körbe ide lent,
gyerek sír, ember éhezik – nincs mit tegyen.
Neked lenne hatalmad, hogy véget vess ennek,
de csak nézel némán, miközben mi

Mondd, ki mondja meg, hogy mi lesz holnap?
Mikor mindenki hazudik, és senki sem szól ma.
A remény az utcán – egy eldobott rongy,
és akinek van szíve, rég sírva mondja: „Ennyi volt.”

Nem az én könnyem hull, de látom, ki sír,
a szegénység hangja, ahogy némán kint fagy a szív.
Én csak figyelek, és írok, mert sokaknak nincs már szava,
ez nem az én fájdalmam… de az igazság lett az éjszaka hangja.