Motoros Vándorok balladája

A nap már alábukik, vérszínben izzik,
A motorok duruzsolnak, szív ritmusát viszik.
Sisak mögött hallgat a gondolat,
Csak a szél beszél - és az út hallgat.

Nem kérdeznek sokat, nem mondanak mesét,
De szemükben ott él minden megtett vidék.
Térképek nélkül járják be a tájat,
Hol más csak útvesztőt, ők otthont látnak.

Egy tank benzin - az már fél világ,
A sebesség dalol, és tűnnek a hibák.
Szélperzselte arcukon nyugalom ül,
A múlt porát az út alá söpörik bűnül.

Testvériség köti őket, néma eskü,
Nem vér, hanem benzin és por a pecsétjük.
Megállnak néha - egy korsó sör, egy szó,
A csendes bólogatás: "Itt vagyunk, jó volt, jó."

Nem űzi őket semmi, mégis haladnak,
A vándor sorsa: nem állni - hagyni, hadd ragadjanak
Az utak, a hajnalok az esti tűz köré,
Hol a csillagok alatt sztori kél a sötétből elő.

Nincs céljuk? Ugyan, dehogy nincs, csak más,
Nekik cél az út, nem az érkezés varázs.
Egy szerelés a parkoló szélén,
Egy mosoly idegen város reggelén.

Az élet nem mindig könnyű keréknyom,
Van, hogy kisiklik, és ők is felborulnak nyom nélkül.
De felállnak mindig olajjal a kézen,
És újra útra kelnek - szívükben régen

Eldőlt: nem házban, nem szavakban hisznek,
Hanem abban, amit a motormoraj visszhangként visz meg.
S ha majd egyszer az út végleg elcsendesül,
Ők akkor is mennek - legbelül.