A SORS-SZONETTKOSZORÚ

Lehet, ki tette, volt az ő talán,
Ha túl erős a lelki gyötrelem,
S ha nincs elég erő, mi elvezesse,
A lélek elmerül, hiába vágy.

Nyerésre nincs esély, a szív erőtlen,
Erőt kapod, ha kél az égi vágy,
Szabad leszel, s a rabmadár kiszáll,
S a régi gyengeséged összetörve.

A jóra, vágy felébred újra s újra,
Veszett a harc, ha nem kegyel szerencse,
Az élet útja így örök kudarc.

A vágy remény marad, ki tévelyeg,
Nehéz a sors, ha nem került az útra,
Kiált magány, a hallgatás felelt.

Kiált magány, a hallgatás felelt,
Magány a kín, magány a fájdalom,
Lesújt a létre, mint a borzalom,
Az életút a Golgotát kereste.

Nehéz a sors, s a szenvedés feláldoz,
A némaság keresztje húz a sárba,
Szemek verése megtörésre várna,
S gyalázkodás keserve súlyos átok.

Ki esdekel, de bent rekedt a szó,
A gondolat repült a múlt ködébe,
Kutat, hol élnek árnyak és a jók.

Ha nincs barát, ki áldozatra képes,
Hiába vár csodát, mi lenne jó,
A napra kéne menni, hol van élet.

A napra kéne menni, hol van élet,
Az arcon élne új remény virágja,
S a könnyeket kifestené sugárka,
Szegény szemében újra rejtve fények.

Marokba hull garas, mi új remény,
A halk zenéje nyitja két szemét,
Szegény zsebébe több is illenék,
S kinyíljon újra szív, ne ily kevés.

A szív dobogja, érted él dala,
S a szív nyitott a szépre, jóra vágyva
Szeretne adni, majd veled mulatna.

A fény s a Nap, nagy égi kincs, s varázslat,
Jövő reménye vágy a kábulatra,
A langymeleg lehetne lét csodája.