stabolcs

Volt egyszer egy Szabolcs, ki mindig kiabált,
A békés percek nálunk, mintha tűzbe szállt.
Minden nap új dráma, veszekedés várt,
Szavai viharok voltak, a csend sose szállt.
Szabolcs jött, és üvöltött, mint egy vad orkán,
Szavai éles szélként szántottak az éjszakán.
Nem értette, miért fáj, mit hagy maga után,
Csak ordított, csak vágott, s nem volt soha határ.
De mondd, miért? Szabolcs, miért bántottál?
A béke útján miért nem járhattál?
Az árnyékod mögött talán ott lapult a fény,
De nekem csak a harag maradt, meg a kemény tél.
Ütött, vágott, mintha más nem lenne jó,
A napjaim harcmezők, egy véget nem érő show.
Minden szavától csattant a lelkem mély sebet,
Miért kellett így lennie? Szívem kérdezett.
Talán benned is ott volt egy eltévedt világ,
Hol senki nem hallotta a csendes sóhaját.
Talán az ordításban volt valami ki nem mondott,
De nekem csak a fájdalom, a harag maradt ott.
És most, hogy már távol vagy, a zaj is messze szállt,
Az emlékek között néha csendes szóra vágytál.
De Szabolcs, tudnod kell, bár seb maradt belőled,
Tovább lépek, megtalálom, miért voltál erősebb.
Mert az élet így tanít, néha durván, néha lágyan,
És bár te bántottál, én már nem nézek hátra fájdalmas vágyban.
Megbocsátok, bár te talán nem kérted soha,
De én szabad vagyok, és ez az én utam, Szabolcs, tudja!