Lelki falak

Láttam arcodon könnyeid csorogni, csillogott rajta a fájdalom,
ölelni kellett volna téged, reggelig, karjaimban tartanom.
Letörölni ázott sminked, simogatni remegő arcod gyengéden,
hogy ez elmaradt, nem az én hibám, legyen ez mentségem.
Féltél előre mindentől, tőlem, hogy ki vagyok, milyen alak,
szavaim, lelkem varázsa nem hatott rád, hiába akartalak.
Egyetlen versem miatt, amely a szívedbe dalként hatolt,
csalódtál bennem, mert azt hitted, talán rólad szólt.
Azt hitted, nem tudnálak szeretni, nem is bíztál ebben,
mást láttál előre, s eldobtál magadtól szépen, csendben.
Csak tudnám mi zajlott le benned e néhány nap alatt,
miért nem bontottad le számomra a felhúzott lelki falat.
Lassan tartom magam ahhoz, ki már egy pár sort se írhat,
titkoljam el, ha valakit szeretnék, vagy inkább hazudjak.
Mennyin múlik egy kapcsolat, hisz rólam nem tudtál semmit,
pedig így kellett volna nézzél, nem kértem sokat, csak ennyit.
Láttam, hogy sírsz, talán jelentettem valamit, gondolom,
én is könnyeztem, valódi fájdalom volt, szívszorító fájdalom.
Talán csak ezért, mert nem sikerült, és megint csak egy újabb kudarc,
elölről kell kezdeni mindent, s jöhet a belső vívódás, a harc.
Oly gyönyörű ajkak, mint a tiéd, már rég láttam ily csókolni valót,
adtál volna többet belőle magadtól, lágy, rúzs nélküli ajaktakarót.
Érzékiek, mosolyuk rajzolata szépséges, mennyei ízű gerezdek,
nem tudtad elhinni, és sosem fogod már, hogy mennyire szeretlek.