SANZON ŐSZRE

Érett vadszőllő venyigéje biborlik a sárga
Lombok közt, a hegyen,
Oldja a tájat a hegy tetején települve a pára,
Hogy finomabb legyen,
S oldja az ősz is az emléket, hogy visszaderengjen,
Ahova lép a jelen.
Még a nap is melegít, bibor ágaival befut engem
A fiatal szerelem,
Mint odaát kanyarogva biborral az inda befutja
A szürke romot, –
Hajlékony venyigék disze még szépíteni tudja
Azt, ami összerogyott.
Itt van az ősz, emlékszik-e még ez a táj a virágra?
Látod-e, szép venyigém?
Épp ez a lázas, tarka, biborlila, rőttüzü, sárga,
Őszi vidék vagyok én.
Már a gyümölcs is ritka az ágak közt, de peregnek
Levelek hervadva eléd –
Lehet-e, mondd, hogy bátor, alázatos, ifju szivednek
Ennyi elég?
Lehet-e? Barna szemöldöködet figyelem, kinyuló,
Karcsu, szeszélyes ív –
Sorsom képlete már. Alóla aranyszinü tó
Ölelni a mélybe hív.
Jaj, mit is adhat az ősz teneked? No, maradj vele mégis,
Gyönyörü áldozatul.
Hűvösödik. Most vérszinü már a világ, a vidék is
Borzongva átalakul